Gondolatok a Covid margójára
Nap, mint nap egyre nehezebb élethelyzetekkel találkozom, a gyász mindennapivá, „normalitássá” válik. A halmozott veszteségek sora szinte végtelen. Életkortól, lakhelytől, végzettségtől, vallási és politikai nézettől függetlenül, mindenkire valamilyen formában hatást gyakorol mindaz, ami most történik. Mindannyian keressük a kapaszkodókat és az élethez vezető utakat. Azonban a halálról, a gyászról való (köz)beszéd, annak ellenére, hogy már a „csapból is ez folyik”, még mindig tabu, és sokszor még a szavak elől is menekülünk.
Ami segíthet mind a gyász megélésében, mind a gyászunkról való beszédben az, ha törekszünk ELENGEDNI:
– egymás veszteségeinek összehasonlítását, megítélését. Nem piacon vagyunk, ahol alkudozhatunk, hogy kinek a vesztesége fájhat jobban. Minden gyász egyedi, minden egyén másképpen reagál bizonyos élethelyzetekben. Az érzések szabad kifejezésének lehetősége és a veszteségek valós megélése segíthet a feldolgozásban minden körülmények között.
– érzéseink bagatellizálását, elfojtását. Merjük kimondani, megélni, ami nehéz, sok, fájdalmas. Ha ez egyedül nem megy, merjünk segítséget kérni, mert az sohasem szégyen, hanem bátorság, ha valaki eljut odáig, hogy keresse a támogatást, a megoldási lehetőségeket.
– a folyamatos félelemben élést. Ha állandó rettegésben élünk és ezt sugározzuk a környezetünk felé, az hatással lesz minden döntésünkre és cselekedetünkre. Hatalmas szükség van most a lelkierőre, kitartásra, a belső szabadság megélésének képességére, miközben a külső lehetőségeink, szabadságunk csorbul.
– a túlzott elvárásokat magunkkal és másokkal szemben egyaránt. Ez a helyzet mindenkitől újfajta megoldási stratégiák kialakítását követeli, ez azonban nem megy mindenkinek egyformán könnyen. Mielőtt bárki felett ítélkeznénk, tegyük fel magunkban a kérdést: tudjuk vajon pontosan, miben van a másik, mi történt vele, amiért nem az elvárásainknak megfelelően viselkedik? Tudjuk, hogy milyen helyzetben vagyunk mi, saját magunk?
– hamis illúzióinkat, hogy a dolgok majd varázsütés-szerűen megoldódnak, és ugyanott tudjuk folytatni, ahol abbahagytuk. Ez a sokfajta tapasztalat, a halmozott veszteségek sora velünk marad, az identitásunk részét képezi már.
Rajtunk múlik, hogy ezt hogyan vagyunk képesek integrálni személyiségünkbe, működésmódunkba.
