Lelkes egyetemistaként a szociális munka számos területéről igyekeztem tapasztalatokat gyűjteni, miden érdekelt. Szakdolgozati témaválasztáskor a környezetemben éppen akkor zajló események hatására elkezdtem a hospice iránt érdeklődni. Fel is kerestem az első hospice intézményt, amit ismertem, és az ott dolgozó pszichológus kolléganőnek, Kerekes Zsuzsannának hála ott is maradtam 5 évig önkéntesként. Rengeteget tanultam szakmailag, a betegektől, magamról, de legfőképp az élethez és halálhoz való viszonyomról. Nagy ajándéknak élem meg azt az 5 évet, s bár első kislányom megszületésekor ez a korszak véget ért, de akkor is tudtam, hogy a halállal és a gyásszal való munkámnak ezzel még messze nincs vége. Egy személyes veszteségélmény után elvégeztem a gyászcsoport vezetői képzést, és két gyászcsoportot vittem végig egyedül, azóta Maros Kitti kolléganőmmel számos csoportot vezetünk folyamatosan.

Fontosnak tartom azt is megemlíteni, hogy nem csak a halálesettel kapcsolatos veszteségeket szükséges feldolgozni, egy felnőtt életében több, mint negyven típusú veszteség megjelenhet. Az elengedéssel és a veszteségfeldolgozással kapcsolatos munka alapfeltétele az egészséges működésmódnak. Direkt használom a munka kifejezést, mert ezek a dolgok nem történnek meg maguktól, az idő nem oldja meg, akkor történik bármilyen változás, ha képesek vagyunk szembenézni önmagunkkal és energiát fektetünk abba, hogy feldolgozzuk a saját életünkben történő állandó változásokat, és ha el tudjuk fogadni és képesek vagyunk megélni az életet teljes valójában, a jó és rossz dolgokkal együtt. 

2015-ben gyászcsoportvezetői képzettséget szereztem, majd 2019-ben elvégeztem a Napfogyatkozás Egyesület gyásztanácsadói képzését, amit 2021-ben kiegészítettem a Támasznyújtás pre- és perinatális gyász esetén című képzéssel, így úgy érzem, készen állok, hogy akár egyénileg, akár csoportosan tudjam megadni azt a támogatást a gyászolónak, amire neki épp akkor és ott szüksége van. 2022-ben elvégeztem a Gyermekek gyászfeldolgozásának segítése című képzést. 

2023-tól aktívan részt veszek a Napfogyatkozás Egyesület munkájában is: https://gyaszportal.hu/2023/05/31/mucsi-georgina/

Régen a gyászolókat segítette a család, a közösség, a társadalom és a vallás a rítusokon keresztül. A rítusok a halál után, a gyász első fázisában segítették az elengedést, a szembesülést, az átsegítést. Lehetővé tették a gyász átélését a tettekkel, a szavakkal, a képekkel, az illatokkal. A korábbi időkben a halál és a temetés beköltözött a házba a viselkedéssel, az illatokkal és a képekkel, majd a halotti torral indult meg az élet felé fordulás. A halál beállta után a rítusok egy bizonyos ideig keretet biztosítottak a fájdalom kifejezésére. Ma ezen rítusok kiveszőben, átalakulóban vannak. A társadalom nem hogy segítené a gyász tudatos átélését és feldolgozását, inkább akadályozza, szőnyeg alá söpör mindent, ami ezzel kapcsolatos. Úgy gondolom, a társadalom tagjainak testi-lelki egészsége megőrzése érdekében minden kapaszkodó kiemelten fontos, ezért a gyászcsoportok és gyásztanácsadók tevékenységének létjogosultsága megkérdőjelezhetetlen. 

Időre és türelemre. Leginkább arra, hogy megélhesse fájdalmát, beszélhessen az érzéseiről, felülhessen arra az érzelmi hullámvasútra, ahova a gyászfolyamat által került. Legyen körülötte egy vagy több olyan ember, akiknek nyíltan, őszintén, elvárások nélkül beszélhet az érzéseiről, megéléseiről, legbelsőbb fájdalmáról. Legyen, aki ha kell, akár ötvenszer is meghallgassa a történetét. A gyászolónak egy olyan biztonságos közegre van szüksége, ahol elfogadják, kimondhatja és átélheti mindazt, ami benne zajlik. Egy kísérőre van szüksége, aki mellette áll, amíg kell, fogja a kezét, és teret biztosít, hogy megtalálhassa a saját maga számára legjobb megoldásokat ebben a nehéz helyzetben. 
Az aranyszabály azonban, mivel minden gyász egyedi, és mindannyian mások vagyunk, minden esetben a gyászolótól érdemes megkérdezni, mi az, ami az adott helyzetben neki segítséget jelentene. Nála pontosabban senki sem fogja tudni megmondani, neki most a beszéd vagy a csend, az emberek vagy a magány, a fekete vagy a fehér jelent valódi segítséget…

Röviden és tömören semmire, amit a jelenlegi társadalom közvetít a gyászolók felé. Nincs szükségük sürgetésre, elvárásokra, okos tanácsokra, szuper ötletekre, üres klisékre, hamis reményekre. És úgy általában nem feltétlenül olyan dolgokra, ötletekre van szükségük, ami szerintünk számukra jó lehetne, segítséget jelenthetne.

E segítő tevékenység kapcsán kiemelten fontosnak tartom a gyászolóhoz való saját hozzáállásom: higgyek és bízzak a megküzdőképességében, abban, hogy tud segítséget kérni, hogy ő is lehet még boldog. Fontos felismerés volt a saját szerepemet illetően az abban való hit, amit Singer Magdi tanított, hogy a gyászoló a humánus kapcsolódásunkkal nyeri el elsősorban azt a saját erőt, amit aztán egymaga a legmélyebb szomorúságában is megtalálhat magában. Azonban a korlátaimról, határaimról sem szeretnék megfeledkezni, hogy segítőként nem tudom csökkenteni a gyász fájdalmát, de ahhoz segítséget tudok nyújtani, hogy ne a teljes reményvesztettség irányába menjen a gyászfolyamat.
Hangsúlyosnak tartom egy olyan biztonságos tér megteremtését, ahol a hozzám forduló bizalommal tárhatja fel legbensőbb érzéseit, kifájhatja magát. A folyamat egészében törekszem az előítélet mentességre, a feltétel nélküli elfogadásra, a megszentelt figyelemre az ‘itt és most’-ban.
A szenvedés és a fájdalom megélése elkerülhetetlen része a gyászmunkának. A gyász egy olyan magatartásforma, mely alkalmat teremt az egyéni fájdalom megélésére és kifejezésére. Gyásztanácsadóként és gyászcsoport vezetőként egyaránt törekszem ezt az alkalmat, teret megteremteni a hozzám fordulóknak, és végigkísérni őket a gyászuk viselésében, annak tudatában, hogy ők így lassan elindulhatnak a gyógyulás útján, a saját tempójukban, az általuk kitűzött cél felé.

Ahogy fentebb már szó esett erről, minden gyászoló érzi, neki épp mire van szüksége leginkább. Ez sok mindentől függ, ki melyiket érzi a személyiségéhez jobban illeszkedőnek, ki hol tart a saját gyászában. Van, akinek jól esik, hogy egyéni keretek között csak vele foglalkoznak, ő és a saját érzései állnak a fókuszban. Van, aki még nem áll készen arra, hogy több ember közé menjen és ott beszéljen legbenső fájdalmairól, neki az egyéni kísérés komfortosabb még. 
Van olyan is, aki örül, hogy nem csak neki kell beszélni, hallgathat és magában dolgozhat. Segíthet a többiek tapasztalata, megéli a sorstárs közösség megtartó erejét, hogy mindenki ugyanabban a pokolban forog nap, mit nap, tehát nem ő az egyetlen, aki mindezt átéli. 
Az is tipikus, hogy valaki egy ideig egyénileg dolgozik a gyászán, és amikor készen áll, akkor keres fel egy csoportot.  A legoptimálisabb helyzet az volna, ha a segítséget kereső gyászoló előtt nyitva állna a választás lehetősége, és eldönthetné szabadon, mire van épp szüksége ahhoz, hogy a saját gyászát a saját igényei és szükségletei szerint élhesse át, dolgozhassa fel. 

Azt, hogy merjék megélni azt a sokféle érzéskavalkádot, amit a gyász magával hoz, ne sürgessék és ne is lassítsák ezt a folyamatot. Ha úgy érzik, elfogytak erőforrásaik, vagy most jött el az életükben az ideje, hogy dolgozzanak egy korábbi veszteségükön, bátran kérjenek segítséget. A gyász hatalmas, sziszifuszi munka, erő és bátorság kell, hogy valaki szembenézzen önmagával és a valósággal, hogy semmi sem lesz már többé olyan, mint azelőtt.
​Aki végigmegy ezen az úton, hosszú távon eljuthat a megbékélésig és egy szimbolikus kapcsolat kialakításáig. Sok gyászoló számol be a veszteség megélésével szerzett ajándékokról, spirituális növekedésről, mélyebb önismeretről is, de ezekért keményen megdolgozik mindenki. Ami a legfontosabb, hogy mindenki a saját útját járja, a saját tempójában és akkor lépjen tovább, amikor ő érzi úgy, hogy eljött az ideje.