Ma Magyarországon a meddőség még mindig tabunak számít, annak ellenére, hogy egyre több párt érint. Ha valakivel közlik az orvosok, hogy meddő, gyakran stigmának éli meg, mert valahol mélyen úgy érzi, őt minősíti nőiségében, vagy férfiasságában. Ezért nem beszél róla, kevesen tudják a környezetében, és gyakran még maga a pár is tele lesz kommunikációs gátakkal.
Betegstátuszba kerülnek egészséges felnőttként, kezdetét veszi a rendkívül kellemetlen és intim vizsgálatok sora.
Senki nem foglalkozik azonban ezeknek a nőknek és férfiaknak a lelkével. Nem veszi figyelembe senki, hogy itt az ő szexuális életük a téma, hogy a szeretkezéseik alárendelődnek egyetlen célnak, miközben az intimitás teljesen kiveszik sokszor, nem látja senki, hogy egy ilyen küzdelem évekig is eltart, és tele van kudarcokkal és veszteségekkel. Egyik kivizsgálásról mennek a másikra, adott esetben inszeminációról a lombikra, miközben próbálják megtartani az optimizmusukat, bízni abban, hogy megfogan a várva várt baba, de mélyen a lelkükben gyakran nem tudnak lépést tartani a történésekkel.
Senki nem mondja el, hogy mit kell mondani, amikor a környezet szemérmetlenül rákérdez, hogy mi lesz már a babaprojekttel?; senki nem tudja, milyen sírás tör egy nőre, amikor megjön a menstruációja; senki nem készíti fel a párokat arra, hogy hónapokig el kell tudni jönni a munkahelyről kivizsgálásokra; nem tudják, hogy milyen hatással jár egy hormonkezelés; csak a kezelések menetéről kapnak tájékoztatást, arról nem, hogy milyen gyászfolyamat indul el minden egyes sikertelen próbálkozás után, és senki nem fogja a kezüket, amikor teljesen összetörten zokognak, mert fogalmuk nincs, mennyi veszteséget képesek még feldolgozni.